Nem is olyan régen, elmentünk együtt Párizsba.
Tudjátok az hol van? Volt már valaki ott közületek?
Elmesélem, velünk mennyi minden történt.
Az indulás előtti éjszaka nem sokat aludtam. Inkább csak Annával beszélgettem. Nagyon izgatottak voltunk mind a ketten, de úgy éreztem, én egy icipicit jobban. Soha nem hagytam még el Angliát. Nem is repültem még repülővel sem.
Annának ez nem volt új dolog, hiszen Ő messziről érkezett hozzám.
Annyira örültem, hogy velünk jön Ő is! Így már nem féltem annyira.
Másnap reggel nagyon korán keltünk, alig bírtam kinyitni a szemeimet.
Egy kicsit készülődtünk, pakoltunk, majd beugrottunk a lány és fiú bőröndjébe.
Nagyon kényelmes volt, pihe-puha, mert tele volt ruhákkal.
Egy kicsit még aludtam a bőröndbe is.
Arra ébredtem, hogy a csomagba valaki belenéz. A reptéren voltunk már, és egy nagydarab, mogorva arcú őr nézett szembe velem, mikor kinyitottam a szemem. Hirtelen nagyon ijesztő volt, de aztán vissza csukta a csomagot, így én is megnyugodhattam és folytathattuk az utunkat.
A következő amire emlékszem, hogy hirtelen belepréselődtem a ruhák közé, és valami hatalmas hangzavar volt. Mintha valami felrobbant volna. Ha nem lennék már amúgy is fehér, biztosan elfehéredtem volna.
Szerencsére Anna ott volt, és megnyugtatott:
- Ne pánikolj Te bátor medve! Csak most szállunk fel!- vigasztalt Anna.
Egy kis idő után megszűnt a préselő érzés, és már semmi különöset nem éreztem, csak a repülőgép motorjának mély dörmögését hallgattam.
Nem sokra rá, újra nyomást éreztem, Megint megijedtem egy kicsit, mert nem tudtam, mi történik.
- Zuhanunk?- kérdeztem Annától remegő hangon.
- Nem, dehogy is! Most landolunk. Megérkeztünk! - nevetett rám.
Legközelebb már a szállásunkon nyílt ki a táska, és persze Anna és én voltunk az elsők akik kikerültünk belőle.
Egyből meg is beszéltük, hogyan fog a fiú és a lány szállítani minket, ugyanis megígérték, mindenhova visznek magukkal.
 |
| Én így utaztam végig Párizson |
Mikor odaértünk a lábához, olyan szél volt, hogy ismét Annát és engem betettek a táskába, nehogy felkapjon minket és messzire repítsen.
Sokat kellet várnunk, mire elindulhattunk felfelé, mert annyira sok ember akart felmenni, és körbenézni.
Egy nagy lifttel mentünk, ahova rengeteg ember passzírozta össze magát, hogy beférjen.
Nem értettem, miért nem tudnak az emberek egy kicsit türelmesebbek lenni és kivárni a sorukat. Néha olyan furcsán gondolkoznak a felnőttek, hogy nincs az a medve kerek e világon aki megértené őket.
Mikor felértünk a második szintre, olyan magason voltunk, hogy beláttuk egész Párizst.
 |
| milyen fehérek és egyformák a házak |
A halakra emlékeztettek egy konzerv dobozba. Lehet azért ez jutott eszembe, mert kezdtem éhes lenni.
Egy másik napon egy háromszögű épületbe mentünk.
Nagyon érdekes épület volt, mert ahol bementél az volt a teteje. Tiszta üveg volt.
Itt is sokat álltunk sorba, sőt talán többet mint a toronynál. Miközben álltunk, és vártunk, azon gondolkoztam, az emberek miért nem tudnak úgy meglenni egymás mellett, mint a medvék.
Itt Párizsban is voltak olyan emberek akik nem szerették azokat az embereket, akik különböztek tőlük. Vagy azért, mert másoknak sötétebb színűk volt mint nekik, vagy azért mert más országból érkeztek. Vagy csak azért mert rossz napjuk van. Sajnos, ezek az emberek képesek még bántani is másokat. Ez engem nagyon elkeserített, mert mi medvék sosem bántunk senkit.
Mikor Anna megérkezett, én se bántottam őt mert máshonnan jött vagy mert barna a bundájának színe. Sőt! Én ezt találtam a legcsodálatosabbnak benne. Szóval, nem értem, miért nem találják az emberek is csodálatosnak azt, aki különbözik, miért inkább bántják...
Amíg ezen gondolkoztam, elrepült az idő, és már bent is voltunk. Akkor vettem csak észre, hogy ez egy múzeum. Először azt hittem majd nagyon unalmas lesz.
De aztán rájöttem, medvéknek is van itt sok-sok érdekes dolog. Például ez:
 |
| medvéknek való kép |
vagy ez:
 |
| kőszobor szoba |
Voltunk még egy nagy szobornál és nagyon sok helyen. De azt majd a második részben mesélem el Nektek. Itt lesztek, ugye?
