A találkozás

Sziasztok!
Sokáig voltam csendben, és sokan azt hitték, nincs is véleményem és nem tudok beszélni.
De most úgy döntöttem, ebből elég!
Túl sok minden történt velem, és úgy érzem, ideje megosztanom veletek a kalandjaimat.
Hogy is kezdődött ez az egész? Gyorsan leírom, hátha elfelejtem, azt pedig nem szeretném.

Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam. Shakespeare vagyok, a plüss jeges medve.
Ez pedig az én történetem.

2013 tavaszán kezdődött, amikor az akkori gazdám már nem foglalkozott velem, és árvaházba adott. Ezt az emberek csak használt boltnak nevezik.
Borzasztó volt ott lenni, de nem annyira, mintha egyből utcára kerültem volna.
Az emberek jöttek-mentek, én pedig csak kukucskáltam ki a rácsok mögül, a barna gomb szemeimmel. Hátha valaki megkedvel és hazavisz magával.
Így teltek a napok, az éjszakák, de senki sem figyelt fel rám. Néha jött egy-két gyerek, és néhány játékot elvittek mellölem. Én pedig csak sóvárogva néztem, milyen jó, hogy van gazdájuk.

Aztán egy nap valaki a kezébe vett.
– Nézd, milyen puha szőre van! Meg milyen vicces arcot vág! Nagyon cuki! – mondta a mellette álló férfinak.
Érdekes lány volt. Nem olyan, mint az előző gazdám. Sokkal idősebb. Miközben a kezében tartott, nem fért a fejembe, mit is jelent az, hogy „olyan vicces arcot vág”.
– Szeretnéd haza vinni? – fordult felé a férfi.
Felragyogtak a szemeim és hirtelen ezer pillangó szabadult fel a gyomromban. A lány kedvesen rám nézett, mosolygott egyet, majd a férfira nézett.
– Azt hiszem nem. Én már kinőttem ebből. Talán majd egy kisgyerek örülni fog neki – ezzel a mondattal visszatett a játékok közé, pont arra a helyre, ahonnan az imént elvett.
Azt hittem, megáll a szívem. Nagyon csalódott voltam, és nem értettem ha egyszer tetszem neki – és láttam a szemében, hogy így volt – miért nem vitt magával?

Nagyon elkeseredtem, és már annyira sem érdekelt a jövőm, vagy az emberek, mint eddig.
Ahogy kiléptek az ajtón, kint az utcán megeredt az eső, és esett egészen addig, amíg besötétedett.
Erre felé ez nem ritka.
Vártam az eladó mikor pakol el a bolt hátsó részébe, ahogy minden nap szokta.
Már majdnem zárt a bolt, amikor egy kéz ismét felemelt, és a pulthoz cipelt.
– Ezt a mackót kérném- mondta az eladónak mosolyogva.
A döbbenettől nem hittem a fülemnek, és később a szememnek sem. Olyan ismerős volt ez az arc. Biztos voltam benne, hogy csak képzelődöm.
A férfi betett a táskájába, biciklire pattant, és tekert, tekert nagyon-nagyon messzire.
Ahogy távolodtunk, a cipzár sarkából még láttam a bolt fényeit.
Az eső ismét megeredt, hallottam, ahogy kopog a táska borításán.
Már azon aggódtam, hogy elázik a bundám is, mikor megérkeztünk, és kivett onnan.
Egy régimódi házban találtam magam. Nem értettem, minek hoz el egy felnőtt férfi egy játék medvét.
Aztán újra megemelt, és megint cipelés következett.
Annyit cipeltek aznap, hogy már azt hittem, tengeribeteg leszek.
A lépcsőn majd’ leszédültem, de a férfi jó szorosan fogott a kezébe.

Ez a mackó vagyok én

Majd egy szoba elé érve, a háta mögé rejtett.
– Szia! Nézd, mit hoztam Neked!- mondta valakinek, miközben belépett az ajtón.
Izgatott voltam, mert nem láttam semmit. Végig a háta mögött tartott.
Aztán hirtelen előhúzott, és szinte egyszerre kiáltottunk fel a lánnyal, aki a szoba sarkában ült.
– Istenem, nem hiszem el! Visszamentél érte?
Abban a pillanatban a karjaiba vett, és magához ölelt. Újra éreztem a keze lágyságát, a szíve dobbanását.
A szemébe nézve, azt a rengeteg szeretetet, ami csak egy lányban lakhat.
Az a lány volt az, aki délelőtt egyszer már magához ölelt.
Nem érdekelt, hogy visszatett és az sem, hogy miért.
Csak az, hogy újra vele lehetek, lett gazdám és otthonom.

– De mi legyen a neve?– nézett kérdően a lány rám, majd a férfire.
A mellettük lévő asztalon nyitva volt egy könyv, amely egy híres angol drámaíró életéről szólt.
Mint utólag a lány elmesélte nekem, Ő akkor tanult angolul, és a férfi segítségével fordították ezt a könyvet. Napok óta ezen dolgoztak.
Innentől fogva már nem volt kérdés a nevem.
– Legyen a neve Shakespeare!- kiáltott a férfi, ahogy felnézett az íróasztalról.
– Húú ez tetszik! – kiáltotta a lány.
„Na, persze!”- gondoltam magamban.
Nem vagyok olyan, mint az az író, ne tessék összetéveszteni vele.
Én melegebb szívű vagyok. Nekem dús a bundám az egész kobakomon.
Bár költészetben vagyok olyan fantázia dús, mint Ő.
Rendben, legyen ahogy Ti szeretnétek.

– Esténként, mikor dolgozni mész, itt alhat majd velem, ugye? – kérdezte a lány a férfit.
– Engem kérdezel? Kérdezd meg a medvét, szeretne e rád vigyázni.
Tőlem nem kérdezte meg senki sem, mit szeretnék. De a lánynak nem tudtam nemet mondani.
– Mielőtt a párnádra teszed, meg kellene fürdetni Shakespeare-t, nem?
Úúúúr Isten, csak azt ne! Azt mindig is utáltam, mikor mindenféle löttybe beleáztatnak.
Na, de ez már egy következő történet, amit majd máskor mesélek el nektek.